plain donuts and the normalization of normalization

invisiblyqueer:

       Today at work—i work at a coffee shop—someone asked me for a donut. However, she (i read her as a she, and will own that) didn’t simply ask for “a donut.” She asked for “a plain donut.” This is where the challenge ensued.

       Now, i knew exactly which donut she wanted. There wasn’t an ounce of doubt in my mind, and, for the record, i ended up being right. But i have a bone to pick with the concept of “plain/normal/regular.” Fortunately, in my line of work, there are literally hundreds of opportunities to pose challenges to this way of thinking.

       So i drug the moment out. It could have been over in a flash of money and smiles; i could have sent her on her merry way quite easily. But i chose not to. i pretended not to know what she meant. “Which one?” i asked.

       “The plain one,” she repeated herself as if the issue were one of decibel level instead of clarification.

       “i don’t know what’s ‘plain’ to you, that’s very subjective,” i began playfully. “This one is covered in powdered sugar, is it ‘plain?’ What about the frosted ones, those look pretty ‘plain’ to me. Then, of course, you’d have to choose what’s more ‘plain,’ black or white?” i framed with a wry smile.

Read More

Ma, munka közben - egy kávézóban dolgozom - valaki egy sima fánkot kért tőlem. Azonban a nő (nőnek néztem, és ezt vállalom) nem egyszerűen “egy fánkot” kért. Ő  ”egy sima fánkot” kért. És ez volt az, amiből a kihívás következett.

Namármost, én pontosan tisztában voltam vele, hogy mit akar. Egy cseppnyi kétség nem volt bennem, és, csak hogy tisztázzuk, végül ki is derült, hogy jól gondoltam. De van egy kis elintéznivalóm a “sima/normális/rendes” koncepciójával. Szerencsére, abban a fajta munkában, amit én végzek, szó szerint százával adódnak lehetőségek arra, hogy kihívások elé állítsa az ember ezt a fajta gondolkodásmódot.   

Úgyhogy elnyújtottam a pillanatot. Véget érhetett volna egy pénzvillantásnyi és egy mosolygásnyi idő alatt; meglehetősen könnyű lett volna őt vidáman útnak ereszteni. De úgy döntöttem, hogy nem így teszek. Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy mire gondol. “Melyiket?” - kérdeztem.    

“A simát”, ismételte magát a nő, mintha a probléma csupán a decibelek kérdése lett volna, nem pedig a dolgok tisztázásáé.  

“Én nem tudom, hogy önnek mit jelent a “sima”, ez nagyon szubjektív”, kezdtem bele játékosan. “Ez porcukorral van borítva, az “sima”? Mi a helyzet a cukormázasokkal, azok nekem elég “simának” tűnnek. És akkor ott van még az is, hogy el kellene döntenie, hogy mi a “simább”, a fekete vagy a fehér?” mondtam egy ferde mosollyal.   

Ezeket a kérdéseket barátságosan tettem fel, nemcsak azért, mert szerettem volna megtartani az állásomat, hanem azért is, mert azt akartam, hogy fogékony legyen a lecke iránt, amelyet megpróbáltam neki megtanítani. Ezzel együtt, kivártam, amíg adott egy olyan jelzőt, ami ténylegesen leírta azt, hogy mit akar, és ami nem volt normalizáló értékítéletekkel terhelt (azt választotta, “amelyik csak tészta, és nincs semmi rajta”), mielőtt odaadtam volna neki a fánkot, amit akart.   

Nem azért csináltam ezt, hogy goromba legyek, és tényleg azt gondolom, hogy a nő fogékony volt. De az áthatósága ennek a “simaság” vagy “rendesség” elképzelésének hihetetlenül frusztráló, különösen akkor, ha az ember egy kiszolgálóiparban dolgozó transz személy. Van egy feltételezés, mely szerint létezik egy szabvány, amitől az összes dolog eltér. 

Csak a kávézóban, ahol dolgozom, annyira sok megnyilvánulása lelhető fel ennek a logikai szerkezetnek. Vannak “sima” croissant-ok, amelyek úgy vannak beállítva, mintha nem lenne semmilyen ízük, összehasonlítva a mandulás és csokis szomszédjaikkal. De, a valóságban, vaj ízük van. Nekik is van ízük, de ez az íz nincs ízként elismerve. A vaj, úgy tűnik, az íz a fehérsége, heterósága, a ciszsége. Az az íz, amihez minden más ízt mérnek, ily módon láthatatlan maradhat.         

Vannak “muffinok” és “vegan muffinok”. Ebben az esetben, az előbbi kategória tejtermék-tartalma van elfedve a normálisság láthatatlan nyelvezete által. A vegan muffinok nyelvileg vannak eltérővé téve, ezek azok, amelyekhez módosítás kell, miközben a tejterméket tartalmazó muffinoknak lehetőségük van arra, hogy ők maradjanak a megkérdőjelezhetetlenül Normális muffinok. 

A probléma itt túlmutat a kommunikációs nehézségeken. Olyan sok ismétlődő interakció van a kávézó iparban, hogy az ember gyorsan megtanulja, hogy a vevők pontosan hogy értik, amikor bizonyos kifejezéseket használnak, függetlenül attól, hogy ezek a kifejezések pontosak vagy leírók-e. Továbbá én egy viszonylag értelmes egyén vagyok, és általában képes vagyok a jelentések megkülönböztetésére, még akkor is, ha csak pontosítást kérő kérdéseket használva. 

It az a gond, hogy maga a normalizáció folyamata is normalizálva van. Az emberek gyakran észlelnek bizonyos választásokat vagy jellemzőket semlegesként, ahelyett, hogy pusztán a spektrumon lévő egyik választásként vagy jellemzőként észlelnék őket. Más választások vagy jellemzők ilyenformán szükségszerűen egy normától való eltérésként lesznek felcímkézve, ellentétben azzal, hogy lehetnének csupán a számos lehetőség közül az egyik.  

Ez tökéletesen tükrözi a makro-kultúrán belüli identitás alapú normalizációs folyamatokat. A kávézón túl (és, legyünk őszinték, azon belül is), ezek a folyamatok a különböző identitás kategóriák jórészt fel nem ismert hátrányos megkülönböztetését/előnyben részesítését eredményezik. Azok a kategóriák, amelyek normálisnak vannak kigondolva, privilegizáltak, miközben azoknak, amelyeket a normálistól eltérőnek ítélnek, különböző jelzőket tulajdonítanak, láthatóvá teszik őket, és a folyamat során megtagadnak tőlük bizonyos előjogokat.

Azt mondanám, hogy ez nemcsak tükrözi a szélesebb értelemben vett normalizációs folyamatokat, hanem meg is erősíti azokat avval, hogy magát a folyamatot normálisnak és ártalmatlanabbnak láttatja. Mégis milyen kárt okoz az, ha egy “rendes kávét” kérsz? Semmilyent, tényleg, legalábbis bármiféle társadalmi kontextusból kiemelve. Habár, megjegyzésképpen, azoknak az embereknek, akik nem isznak koffeint, gyakran hihetetlenül korlátozott lehetőségeik vannak a kávézókban, és bár ez szívás, nem feltétlenül jellemezném ezt a jelenséget elnyomásként. Ugyanakkor, a folyamat itt is párhuzamos az előbbivel. Összességében, bár a “rendes kávé” kifejezés nem feltétlenül játszik bele egy (disz)privilegizált hatalmi dinamikába, de normalizálja azt az elképzelést, amely szerint létezik egy normális. 

Ha létezik normális a mindennapi használati cikkek esetében, akkor a normális egy mindennapos szóvá válik. A jelentését, és minden problematikus árnyalatot, ami mögötte van, elfedi használatának puszta tömegessége. A normalizáció normalizálása ilyen módon könnyebbé teszi azt, hogy más dolgokat normálisnak állíthassunk be, és azt is, hogy a világot olyanként fogjuk fel, mint ami tele van dolgokkal, amik vagy szabályosak vagy szabálytalanok. 

Mivel egyrészt könnyű módja dolgok konstruálásának, másrészt, mint folyamat, használata gyakoriságának következtében láthatatlanná van téve, a normalizáció valami olyasmivé vált, amiben az emberek nemcsak hogy anélkül vesznek részt, hogy észlelnék azt, hanem még magát a folyamatot is viszonylag kevéssé képesek megérteni. Ez kicsit olyan, mint az, hogy nehéz igazán tudatában lenni a levegő jelenlétének, mert azt lélegezzük be, és az vesz minket körül. Ez, az én tapasztalataim szerint, legalább annyiban igaz, hogy nehéz hozzásegíteni az embereket ahhoz, hogy megértsék azt, hogy milyen módon zajlanak a normalizálási folyamatok, hogy milyen gyakoriak és mennyire következetesek ezek, és, hogy miképp hatnak azokra az emberekre, akiket nem normálisoknak gondolnak.  

Ezzel együtt, azt is megfigyeltem, hogy ha az emberek egyszer megértik, akkor úgy tűnik, mintha tényleg megértették volna a dolgot. Például múltkor, azon számos alkalmak egyike volt, hogy beszélgettem anyukámmal a normalizációról. Egyik nap a “tájjellegű ételek” példáját boncolgattam, és anyukám tényleg úgy tűnt, hogy megértette. Azóta, hogy ez a párbeszéd lezajlott, más párbeszédek, amelyek a normalizálás gondolatköréhez kapcsolódnak, sokkal könnyebbé váltak. Olyan, mintha lenne egy normalizáció térkép, amire több különböző folyamatot is rá lehet illeszteni, és ezáltal könnyebben meg lehet érteni.      

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincsenek árnyalatbeli különbségek a normalizációs folyamatok között. De úgy tűnik, hogy könnyebbé válik annak a felismerése, hogy hol történnek ilyen folyamatok, ha egyszer az elgondolás összefüggéseit sikerült meglátni. Mások ösztönzése, és ennek a folyamatnak a megértetése az, amit remélem, hogy sikerül elérnem, azáltal, hogy a mindennapi életem során megkísérlem a folyamatot láthatóbbá tenni. Azt remélem, hogy az emberek rá fognak jönni arra, hogy a tetteik és a döntéseik nem normálisak, csupán  a lehetséges tettek és döntések sorából egy bizonyosat képviselnek. Azt remélem, hogy ez a megértés majd annak a megértésévé fejlődik, hogy ők maguk sem normálisak, hanem csak egyek a lehetséges emberek végtelen sorából.    

Továbbá, azt remélem, hogy fel fogják ismerni azt, hogy, amikor egy normalizációs folyamatban vesznek részt, azzal hozzájárulnak a társadalom megalkotásához, egy olyan társadaloméhoz, amelyikben más embereknek nehézségeket kell leküzdeniük. Azt remélem, hogy megértik, a normativitást felépítő tevékenységük nagyon is valós következményekkel jár mások életére nézve, olyan következményekkel, amelyek gyakorta nehézségeket jelentenek és problematikusak. Azt remélem, hogy megértik azt, hogy ez nem csupán egy fánkról, hanem identitásról és láthatóságról és elnyomásról is szól. 

Radical Queer Affinity Collective - Q? zine - Language & Censorship issue