plain donuts and the normalization of normalization
Today at work—i work at a coffee shop—someone asked me for a donut. However, she (i read her as a she, and will own that) didn’t simply ask for “a donut.” She asked for “a plain donut.” This is where the challenge ensued.
Now, i knew exactly which donut she wanted. There wasn’t an ounce of doubt in my mind, and, for the record, i ended up being right. But i have a bone to pick with the concept of “plain/normal/regular.” Fortunately, in my line of work, there are literally hundreds of opportunities to pose challenges to this way of thinking.
So i drug the moment out. It could have been over in a flash of money and smiles; i could have sent her on her merry way quite easily. But i chose not to. i pretended not to know what she meant. “Which one?” i asked.
“The plain one,” she repeated herself as if the issue were one of decibel level instead of clarification.
“i don’t know what’s ‘plain’ to you, that’s very subjective,” i began playfully. “This one is covered in powdered sugar, is it ‘plain?’ What about the frosted ones, those look pretty ‘plain’ to me. Then, of course, you’d have to choose what’s more ‘plain,’ black or white?” i framed with a wry smile.
Ma, munka közben - egy kávézóban dolgozom - valaki egy sima fánkot kért tőlem. Azonban a nő (nőnek néztem, és ezt vállalom) nem egyszerűen “egy fánkot” kért. Ő ”egy sima fánkot” kért. És ez volt az, amiből a kihívás következett.
Namármost, én pontosan tisztában voltam vele, hogy mit akar. Egy cseppnyi kétség nem volt bennem, és, csak hogy tisztázzuk, végül ki is derült, hogy jól gondoltam. De van egy kis elintéznivalóm a “sima/normális/rendes” koncepciójával. Szerencsére, abban a fajta munkában, amit én végzek, szó szerint százával adódnak lehetőségek arra, hogy kihívások elé állítsa az ember ezt a fajta gondolkodásmódot.
Úgyhogy elnyújtottam a pillanatot. Véget érhetett volna egy pénzvillantásnyi és egy mosolygásnyi idő alatt; meglehetősen könnyű lett volna őt vidáman útnak ereszteni. De úgy döntöttem, hogy nem így teszek. Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy mire gondol. “Melyiket?” - kérdeztem.
“A simát”, ismételte magát a nő, mintha a probléma csupán a decibelek kérdése lett volna, nem pedig a dolgok tisztázásáé.
“Én nem tudom, hogy önnek mit jelent a “sima”, ez nagyon szubjektív”, kezdtem bele játékosan. “Ez porcukorral van borítva, az “sima”? Mi a helyzet a cukormázasokkal, azok nekem elég “simának” tűnnek. És akkor ott van még az is, hogy el kellene döntenie, hogy mi a “simább”, a fekete vagy a fehér?” mondtam egy ferde mosollyal.
